Új tavasz hevíti a tér levegőjét,
éjjel-nappal kileng az ablak.
Hangsor felel, talán kerékzaj;
fénysugár koccan a falnak.
Jövőnket hordó tenyérnyi felhő,
a sörkertre holdfény vet rácsot:
rég elszéledve pihennek itt-ott
a régvolt bohém barátok.
Egyet repesz tépett szét,
táskája megállt a tér gyepén.
A szőke mérnököt Zürichig vitte
a rettegés és a remény.
Magas polcra, a tribünre ült egy,
a pártjelvény hajtókáján
úgy villogott az őszi fényben,
mint húsz évvel később a vágány.
A vágytelt kármin ajkak,
édesen elomló füstkarikák –
kiszámolót játszott az agyinfarktus,
egy zöld Lada fékje, a rák…
Poharuk csorba szilánk a földben,
maroknyi mész már, ki itt kacag,
de nyár van, mint a sör, habzik a jókedv.
És örökre így is marad.
