Zentai László – T. Horváth József
- Voltak idők /dal/
(T. Horváth József – Zentai László) - Sopron (vers) (Zentai László)
- Az ősz magányos illata /dal/
(T. Horváth József – Zentai László) - Őszi seregély (vers) (Zentai László)
- Rozsdalányköszöntő /dal/
(T. Horváth József – Zentai László) - Mozaikok a gyerekkorból (vers)(Zentai László)
- Érettünk való ének /dal/
(T. Horváth József – Zentai László) - Elment valaki (vers) (Zentai László)
- Kitartott tenyeredbe /dal/
(T. Horváth József – Zentai László) - Rávisz a szívem (vers) (Zentai László)
- Öreg szívemben /dal/
(T. Horváth József – Zentai László) - Április, szerelem, vers (vers) (Zentai László)
- Összeköltöztem veled /dal/
(T. Horváth József – Zentai László) - Ezen a színpadon (vers) (Zentai László)
- Etűd /dal/ (T. Horváth József – Zentai László)
- Kisvárosi BB (novella) (Zentai László)
Voltak idők, amikor rám tapadtak
az emlékek gondolathúrjai,
majdnem megbolondultam
ahogy rezegtek és vallattak.
Voltak idők, amikor visszasírtam
őket, a részeg pillanatokat,
majdnem megállítottam
a világegyetem meteorjait.
Voltak idők, amikor csak rád néztem,
de nem láttam senkit és semmit,
majdnem elhittem akkor,
hogy te lehetnél az Isten.
Vannak idők ma is, amikor
boldogan megőriznélek Téged újra,
de végleg elfogytál már bennem,
mert nem lehettél nekem az Isten.
Hallom, ahogy a vihar zihál,
fekete, kendőzetlen éjszakán
a hold didereg,
keble, mint a kedvesé
megremeg.
Aranyfolt foszlányokat látok,
sikongó cseppeket érzek,
bemocskított szerelmünk vérét
elmossa az esőpatak.
Hát ide juttattalak?
Picasso szülte vaskos rohamcombjaid
szaladnak az ég platina útjain,
melleid, mint a fényszórók
pásztáznak merészen,
és én csak állok
egy út menti fa tövében,
melyből az ősz kicsordult,
magányos illata árad.
Csókos ősznek hintaján
felkacag a rozsdalány.
Rikkancs ősznek paplanán
hempereg a rozsdalány.
Álmot kínál szüntelen
szomorú-szép szívemen
áthatolva, átdalolva,
görcskoszorút fel-feloldva,
lobogtatva dolgok mélyén
elfelejtett titkaim.
Fehér téli dunna alatt,
mint szunnyadó fény-virradat,
bronz szűzies álmaiban,
takarózó vágyaiban
búcsút int e nagy talány,
szeretőm a rozsdalány.
Vannak a szívben rezdülések,
azt is hihetnénk: hallgatások!
Vannak az agyban bénulások,
azt is hihetnénk: bölcsességek!
De vannak bennünk mozdulatok,
jelekben élő gondolatok,
viharra váró lángolások,
szerelemtáncú ölelések.
És vannak bennünk – nagyon mélyen –
elrejtett vágyak, csöppnyi fények.
Csodavárások, kékharmatok,
búsulásban is hű remények!
Mert vannak bennünk veszteségek,
koloncként kapott szerzemények,
s vannak mibennünk elhagyások,
azt is hihetnénk: kishalálok.
Magyarázatlan csonkaságok,
kisebbség-létbe taszítások..
S mégis e népben kemény daccal
felébred újra, újra a hajnal…
Kitartott tenyeredbe álmokat teszek,
kitartott tenyeredből kenyeret veszek.
Vagy szerelemkenyér lesz vigasságod,
vagy részeg álmaim nevetve eldobálod.
Vagy letiprod nevetve szüntelen imámat,
vagy térdemre ülteted lángkelyhű virágnak
megőrzött titkait, viruló szirmait,
feltárult szerelmed lángoló vágyait.
Kitartott tenyeredbe álmokat teszek,
kitartott tenyeredből szerelmet veszek.
Majd ha egyszer rád találok
abban a másik ismeretlenségben,
majd akkor és ott
megkereslek Téged.
Csak Téged „Ó én vétkem”,
minden bűnöm az üdvösségben,
hajthatatlanságomban,
megőrzés-árendába adott
szemérmességemben.
Csak ott és azon túl,
ahol már nem túr
a szerencsemalac sem,
mert a márványhidegben
várakozó teremben
nincs egy meleg sóhajtás sem
csak emlékbe vésett árnyad,
csak jégorgonák zenéje
kísért, hogy én is kísérjelek
öreg szívemben fiatalon.
Mindig elnémulok, ha arra gondolok
bennem vagy elhalkuló,
sejtjeimet mérgező,
kedves, iszonyú pillanat.
Feloldozol néha,
te virágzó felelet
és ilyenkor oda képzellek,
hova merni sem lehet –
de tudd, Kharon ladikján
összeköltöztem veled,
serlegkoponyámban
így utazunk.
Így utazunk,
s bennem ring a földi rettenet.
Te én vagyok,
s én Te soha nem lehetek.
Rózsa-rózsa harmatág,
gyöngykoszorú szarkaláb,
ágaskodó százszorszép
bátorkodva elém lép:
kardoskodtam szívemmel
pipacs-pecsét véremmel,
s harmatesőben kértelek,
tisztaságunk védd Te meg!
Hasztalan volt áldozásom,
elhervadt már Tűzvirágom –
S megáldanod engemet,
ne is mondd, már nem lehet!
